Búcsú

Fájó szívvel írom ezt a posztot. Persze, egyik álmom válik valóra, hiszen az egyetem ahova megyek, még is csak a világ egyik legjobbja, az egyik álomországomban stb. De akkor miért is nehéz? Kicsit maradi ember vagyok. Na jó, sok mindenben nem kicsit. Ilyen a lakhely állandósága. 3 éve lényegében maximum 2 hetes szünetekkel Szegeden vagyok. Legtöbb, sőt szinte az összes barátom ott van, emellett életem legjobb emlékeivel egyetemben. Itt találtam meg azt a szakot, amiért élek, itt találtam meg azt a hobbit, amivel teljesen egyesülni tudtam. Mindkét helyen olyan embereket ismertem meg, kikkel biztos hogy a végleges elválás után is tartani fogom a kapcsolatot. Mondhatod kedves Olvasó, hogy ugyan már, két hónap nem is sok idő. Tény, igazad van, nem hosszú idő. Csupán 71 nap, a repülőre való felülésem és a Szegedre való visszaérésem között. Nem sok. Viszont tudom, hogy mennyi élményből fogok kimaradni. Csak egy példa: Savaria fesztivál. Majdnem minden zászlóforgató ott lesz az egyesületből. Erre pedig gondolhatod, hogy szakmailag mennyit fogok  fejlődni. Ebben szintén igazad van, hiszen szakmailag szerintem mérföldeket fogok fejlődni csupán ennyi idő alatt is. Akkor miért ragaszkodom ennyire? Barátok megvárnak, hölgyek is remélhetőleg, de mégis miért? Kaptam egy ajándékot, ami miatt így érzek. Teljesen kézzel készült, még a lógó is, ami nem lehetett kis munka. Teljesen személyes. Szeretném megköszönni mindenkinek aki hozzátett ehhez az ajándékhoz!! Próbálok minél többet jelentkezni, és ne reménykedjetek, visszatérek! :)