A Mc’Donalds árt az egészségnek, avagy a müncheni támadás az én szemszögemből.

(A nagy érdeklődésre való tekintettel az újságírókat megkérem lévő külön részt nézzék meg)
Egy viszonylag unalmas napnak indult. Egy kutatói ösztöndíj programmal vagyok Zürichben ezen a nyáron. Ezen a hétvégén volt kirándulás Münchenbe, hogy az ottani kollégákat meglátogassuk. Reggel laborlátogatáson vettünk részt, délután pedig a Deutsches Museum-ba mentünk. Mivel innentől kezdve szabad időnk volt, sétáltunk a városban. Lányok akartak „fürdőbombát” venni, mivel a szálláson volt kád. Ennek későbbiekben még nagy jelentősége lesz. Éhesek voltunk, elindultunk hát keresni egy olyan éttermet, ahol van vegán kaja is. Szétváltunk egy ponton, mert esélytelen lett volna húsz embert egy helyen elhelyezni. 9-en maradtunk. 3 ír, 2 spanyol, 2 lengyel, 1 svéd és én. Találtunk egy hamburgerezőt, ahova befértünk, illetve volt vegán étel.

Pont mikor befejeztük mindannyian az evést és készültünk fizetni, hallottam három lövés visszhangját, majd megint hármat. Mindenki elindult a hátsó ajtó fele, a bejáratnál lévő pincér azonnal bezárta az ajtót, és a rácsot ráhúzta az ablakokra. Hátul az udvaron első dolgunk volt, hogy elkezdtük a kolleginákat nyugtatni. Egyértelmű, hogy sokkos állapotban voltak, szerencsére a spanyol az ír srác és jómagam még tartottuk magunkat. Kimondottan nem volt könnyű dolog. Belül bőgtem, csak vissza akartam jutni a szállásra, befeküdni az ágyamba és sírni, amíg el nem alszom. Eléggé nem férfias dolog, de szerintem mindenki megérti. Próbáltunk információ morzsákat szerezni, hogy terrortámadás, háborús helyzet vagy mi történt. Nem tudtunk semmit és ez volt a legrosszabb. Hallottuk a folyamatos szirénázást, ahogy a rendőrök érkeztek, több helikoptert is láttunk. Egy német srác leszólt a tetőtérből, hogy menjünk fel, van elég hely mindenkinek. Nagyjából 20-22 ember ment fel hozzájuk. Azonnal hozták a vizet, két matrac a padlóra, TV-ben ment az elő közvetítés.Ekkor derült ki, hogy csupán két utcára voltunk a támadástól. Nagyon rendesek voltak, előkerültek a telefontöltők, kaptunk WiFi vonalak. Próbáltunk mindenkit elérni, reméltük, hogy a csapat minden tagja biztonságban van. Féltünk, nehogy valakinek baja essen, hiszen ekkor még úgy tudtuk, hogy több támadó van.

Ekkor jöttünk rá, hogy pont abba a bevásárlóközpontba akartunk menni, hiszen a lányok shoppingolni akartak. De mivel vagy 40 percet voltunk a kozmetikai boltba nem mentünk. Ez volt a legnagyobb sokk, hogy mi is majdnem ott voltunk. Szépen lassan elkezdtek jönni az információk. Teljesen le van zárva a város, tömegközlekedés leállítva, GSG-9-t (német kommandó) bevetették és úton volt a Cobra Commandó is (osztrák különleges erők). További tájékoztatásig nem lehetett kimenni az utcára. Ekkor indult el twitteren a lehetőség, hogy ahol befogadnák az embereket, írjanak címet. Egyre több társunkról derült ki, hogy sikeresen visszaértek a hotelba, ahol laktunk, a többiek pedig biztonságos helyen voltak vagy a rendőrkapitányságon vagy egy templomban vagy más hotelekben. Nem tudtunk mit tenni, vártunk újabb utasításra. Facebookon és Twitteren a rendőrség folyamatos tájékoztatást nyújtott, látszott a hihetetlen német precizitás. Fél 11 környékén kaptuk a hírt, hogy a templomba lévő kollégák  átmentek a kapitányságra, hazaviszik őket az egyenruhások, amint nyugodtabb lesz a helyzet. Ekkor sikerült elérni a koordinátorokat, intézik nekünk a szállítást, illetve reggel hazahoznak minket Zürichbe. Folyamatos tájékoztatást kért, próbált minket nyugtatni. A kedélyek kezdtek lenyugodni, a lakásban egyre jobb lett a hangulat, ismerkedtünk. Ilyenkor vannak igazán kettős érzelmeim. Egyrészt nagyon meghat, hogy az emberek mennyire segítőkészek tudnak lenni, másrészt elszomorít, hogy ezt alapvetően akkor van csak, amikor történik ez, mikor nagy a baj.

Háromnegyed 12kor kaptuk az SMS-t, hogy hívhatjuk a taxit. Tőlünk nem messze volt egy görög kolléga, mondtuk, hogy őt is fel kell venni, különben nem megyünk. „Senkit nem hagyunk hátra”. Amikor megérkezett az első taxi, elköszöntünk a házigazdáinktól és a többi embertől, aki még maradt. Egy nagyon nemzetközi csapat jött össze, Mexikótól Kínáig majdnem minden nemzettel.

Lent kellett egy kicsit várnunk, mert kellett egy második taxi, hogy mindenkit el lehessen vinni. Halál félelmem volt, de megint nem szabadott kimutatnom, nehogy a többiek visszaessenek a sokkba. Elképesztően nehéz volt. Nagyjából fél órával később megérkeztünk a hotelba. Mi voltunk az utolsók, mindenki más ránk várt. Beértünk, a hangulat szinte olyan volt, mintha megnyertük volna az olimpiát. Mindenki azonnal a másik nyakába ugrott, többen elsírták magukat. Nem számított, hogy kit öleltem meg jól esett. Tényleg úgy éreztem, hogy testvéreimnek tekinthetem őket. Megbeszéltük, hogy 10 perc szünet, mindenki lepakol és irány a bár. Nem érdekelt senkit, hogy drága (Zürichhez képest hihetetlen olcsó volt), kellett valami az idegeinknek. Megint csak az emberek együttérzését mutatja, hogy a hotel vezetője állta az első kört, ráadásul a pultos srác a műszakja végén másfél órát maradt még. Ránk fért a nyugalom.

Rosszul aludtunk. Mindannyian. Reggel a hallban találkoztunk, közösen mentünk reggelizni. Ekkor kaptam meg a két új becenevem: Lélektelen Testvér (Soulless Brother) és Jégember (Iceman). Nem értettem, de elmagyarázták, hogy annyira nyugodt voltam végig, hogy a lelkem létezését megkérdőjelezték.

10:00 volt, a hotel előtt várt minket három taxi minibusz. Megyünk haza, megkönnyebbültünk. Bár a város újra biztonságos volt, a készültséget fenntartották. Utunk eseménytelen volt, legtöbben aludtak vagy hülyéskedtek. Valahogy el kellett ütni az időd. Svájci határon bár kaptunk egy ellenőrzést, folyamatos elnézés kérés mellett gyorsan végeztek a határőrök. Amint visszaértünk a városba, első utunk egy ír vendéglátóipari egységbe vezetett. A cég, mely pénzeli a programot állta az ételünket és egy fájdalomitalt. Vége. Itthon vagyunk.

Ma estére egy hatalmas parti a terv, le kell eresztenünk. Összességében mondhatom, hogy egy ember, akinek elment az esze (igen, csak ennyi volt), aki megölt több embert, még többet megsebesített és egy nemzetet rettegésben tartott, képes volt arra, hogy teljesen idegen embereket összehozzon, már barátokat még közelebbi kapcsolatba hozzon.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki érdeklődött, segített, tartotta bennem a lelket. A német rendőrségnek a hihetetlen precizitást és kedvességet, amit a civilek felé mutattak. A program koordinátorainak az azonnali és gyors segítséget, „menekítést”. Mondhatjuk, hogy élmény dús  volt a müncheni kirándulásunk. 

Kedves Újságírók!
A bejegyzés tartalma forrásmegjelöléssel felhasználható a médiumokban. Azt szeretném kérni, hogy a leírtakat ne ferdítsék el, ha van kérdés szívesen válaszolok. Facebookon megtalálható vagyok https://www.facebook.com/emil.nyerki , illetve a harmadikemil@gmail.com e-mail címen.